tündér

 a tündér a csillagot szorította álmában. a fehér izzás átölelte, mintha a farkashoz bújt volna, és repült, mintha a bársony éjszakán hintázott volna…

egyszerre voltak a játszótéren és a vízben, hintán, ölelésben, csókban, éjszakában, és olyan szavak között, amiket már régen el kellett volna mondani, de sohasem sikerült.

- nem akarok beszélgetni… félek, hogy mit mondanál… 
- szeretnék veled beszélgetni, olyan jó, hogy veled lehet…felszabadít…
- eressz, ez kell nekem, engedj, ha boldogtalan is vagyok ez kell, itt már tudom mennyire reménytelen
- ne engedj el sohasem, védj meg a saját hülyeségeimtõl
- nem akarlak többet megölelni, nem akarok kötõdni hozzád, álmodni és aztán csalódni megint…
- megnyugszom ha átölelsz, lebegünk ha csókolsz, tudom, hogy te vagy nekem…
- még sohasem volt ilyen…

-miért nem szólsz, farkas, miért nem mondasz semmit? hát nem érted? tévelygek, félek, ide-oda csapódom, abban próbálok hinni, amiben már régen nem tudok, és közben csak te vagy nekem igazi… hova tûntél? farkas, hova tûntél…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.