láthatatlan csillagok

2009.09.30. 04:02

 rámzuhan az éjszaka és nem tudok mit kezdeni az érzéssel. lassan emelkedik a füst, és hullámzani kezd a szívverésem ritmusára. a megszokott tárgyak körben, asztal, falak, és én, bezárva, mint a belsõ köd a cigarettavégbe. hülye hasonlatok, mintha számítana mivel próbálom leírni a megfoghatatlant. kérdések, csend, szilánkokban tükrözõdõ emlékek.

utazom a hangulatok szárnyán magamba zuhanva, mint a korlátok között a földszintig hulló papíros a negyedikrõl a lépcsõházban.

nem tudom hol vesztettem el a világot. elnémuló virágok között surranok az éjszakában, harmat, sár, a szirmok ívén szikrázó neoncsillagokban alszik bennem a város. mintha lennék, repülni kezdenek a képek, és köztük te, magadhoz húzol, ahogy szememet a fény. álmodnék veled, de a derengés határán belémremeg, te nem engeded, és zuhanok tovább életeket, emeleteket. aztán a hiány, ez a rohadt belsõ magány reszketni kezd, és borsódzó bõröm mélyébõl vágyja a sohasem volt emlékeket. itt voltunk boldogok. az álmok és a lehetett volna határán figyeltél rám, itt érzem, ahogyan rámnézel, és állok a lelkem élén, talpam a pengén, balra a semmi és jobbra a nemlét, itt, ahol minden véget ért mielõtt elkezdõdött volna, itt tiszta vagy, ahogy én is.
áthoználak a valóságba, nem engeded.
átkozod hogy áthoználak, és sírsz ahogy a tükörhöz érsz.
köztünk az üveg, te nem látod, én a másik oldalon tehetetlenül fájok, és lennék bármi, hogy lásd milyen börtön lett a burok amit magadnak szõttél.
meddig menekülsz magad elõl? meddig taposod még amit nem látsz? meddig hazudod hogy nem érzel engem az üveg túlsó oldalán?
igen, ha akarod nem létezem, és mint valahol mélyen az álmod, amíg ébren vagy, csak a tudatod határán emlékezem.
menekülsz. messze, máshoz, magadba, mindegy, csak tõlem szabadulj, rázod magad dacosan, és ha már muszáj lenne látnod, inkább megvakulsz... mikor vezsed észre, hogy én te vagyok? hogy a lelkedbe égtem, és ha épp nem is akarsz látni, én épp úgy mindig ott vagyok, ahogy a nap fényében láthatatlanul az égen a csillagok. mikor hiszed el, hogy hajnalban nem tûnnek el, és nem a semmibõl lesznek újra este, és hogy bár az ég színe változik, és néha nem látod, de körbeölelik a csillagok ezt a világot.
félrelöksz, menekülsz, tagadsz és megtaposol, de ha bánt valami hozzám zuhannál vissza, hiszen tudod, mindig várlak.
jössz, megállsz, megijedsz ahogy a szememben látod tükrözõdni magadat,
és félrelöksz, elfutsz, bármit, csak ne kelljen bevallanod,
hogy az az arc a könnyeimben te vagy.
hihetetlen ugye? nem tökéletes, és megsértõdsz. és elfutsz,
mielõtt még észrevehetnéd, hogy az álmaimban megfeszülve, mint egy angyalt, a fény határán tartalak.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://egygondolatnaponta.blog.hu/api/trackback/id/tr551416568

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása