egygondolat

 néha a boldogság olyan közelinek tûnik, hogy a hosszú sötét csend után már ez a közelség is szinte szárnyakat ad. már szinte valóság ami még csak a vágyak szintjén létezik. és ezekben az órákban, pillanatokban egészen a csalódás keserûjéig belül még minden sikerül. és nem az összeférhetetlenség ami gátat vet a kiteljesedésnek többnyire, hanem csak az akaratok és hitek közötti csúszás az idõben. az egyiknek menne, míg a másik, mire felismeri saját vágyait, addigra már az elsõ belefárad a túl erõs reményben való várakozásba. hirtelen hangulatváltozás, a boldogság közelsége olyan magasra emel, hogy szinte törvényszerû a zuhanás egy idõ után, és aztán hiába érkezik már a késõ,már késõ, csak valami rom marad az elsõ vágy után, amire már nem lehet építeni.
néha már én is itt vagyok, olyan egyszerû pillanatokra elveszíteni minden hitet és mindig nehezebb újra hinni már, és ez a túlcsigázott várakozás ... csak lassú halála valaminek, ami pedig talán mindennél többet ér...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.